|
szeptember 19.
|
a violinkulcs.
|
csokoladenyul
@ 18:09
|
|
néha lemegyek maszatolni nadrágok nyílásszintjére,
néha szemrehánynak sokat, ekkor csukva tartom a szemet.
néha nemcsak illatokat nyelek, hanem ujjat, órát, alkarokat könyékig.
néha a sajátomat. néha ez csak intrika.
néha olyan befejezetlen vagyok. de néha befejezett.
|
csokoladenyul
@ 17:45
|
szeptember 12.
|
ő, a drámakirály, szofisztikált és urbanista kultuszvegyész.
ecéábéencé tömegkommunikációs átalakító tulajdonos, divatperverz,
divatcinikus, hóbortfasiszta, miegymás. ebben a közegben vajon illik lehajolni,
vagy itt már egészen más a műveleti sorrend? a szalvéta szót hogy ejtsem ki,
merre csücsöríthetem a számat, ami még nem sérti ezt az érzékien beállítgatott
stabil társadalmi rangot? vegyek fel haskötőt és gerincvelőtartót a milliő látszólagos átélése érdekében?
majd úgy teszek, mintha volna mit. semmint semmit.
a groteszk nihilizmus sosem létezett, ahol a fénylő neonkacagás, de
mindenesetre szörtyögjetek a nyakamba, nem irtódzom a nyálatoktól.
de jó itt! vagy inkább így: de jó itt! vagyis így: de jó itt!
|
csokoladenyul
@ 15:41
|
|
