|
május 30.
|
a masnikat megkötögetem a ruhácskámon, a fejemet már nem kell hozzáigazítani, ahogy van, úgy az igazi. papucsban klaffogok az operára, egyik snittből a másikba, összetapogatom, aztán jégbort köpködök az arcodba. az a kívánság, hogy
még három napig viseljem ezt az elvonatkoztató kis ruhát: ebben alszom, ebben fürdöm, ebben megyek a henteshez, ebben csapkodok, ebben lovagolok, ebben vakaródzom, ebbe végzem a dolgom. nem baj, hogy belémtörik a fogad, mert nekem így lesz fognyomom, neked meg törött fogad. most az következik, hogy a kitömött műkányát a hajamba erősítem, és te törött foggal beszélsz nekem, holmi romlatlan lépcsőfokokról.
nicsak, a műkánya csőre pont a köldöködig ér! pedig nem vettem mintát, ez véletlenül történt.
|
csokoladenyul
@ 17:49
|
május 24.
|
a hasamon puszi van, a villámok hárítanak, a peti macska beleugrik a tányérba, én meg eszelősen próbálok nevetni a befogott számmal. malacom van.
|
csokoladenyul
@ 17:45
|
május 22.
|
ha az ajtón belépek, felülről rámpottyanak a félig-meddig testvérek, ilyenkor az orkán is bekéredzkedik és a lábtörlők közé fújja magát, de mindez felfogás kérdése. a lábnyomok felfelé vezetnek a falon, vannak itt egészen parányi, és hatalmas nagy, elefántnyi lábak nyomai is. már megint elkerülte a figyelmemet, hogy milyen sokan lettek itt hirtelen. a hallban süt a nap, valaki varázsfuvolát hallgat és közben szótárokat lapozgat. úgy érzékelem, nem beszéli az anyanyelvet, de az is lehet, hogy a zene ordít helyette. a virágok meg egyre hosszabbodnak, szaporodnak, másznak a tetőre, az ablakokba, a lepedőre. néha rámcsavarodik egy lián, vagy tenyerembe mászik egy vadszőlőszár. valaki zuhanyzik a konyhában, eltévelyedni így szokás, másvalaki pedig a mosdóban keveri a kását, fogmosás után. a szárítókötelek túlbuzgón követik az orkánt, estére megszáradnak azok a bepiszkított ruhák. a szobámban hogyhogynem izgágaság van, az idetévedt vendégek sorban szórják a cigánykereket, a szekrényből kikiabál az egyik, hogy alászorult a másik. az öntözőkannák magukban hordozzák a hóbortós anyagiasságot, belőlük merítem gazdag vígkedélyem. a függöny leginkább kockás. és ilyenkor felmerül bennem a kérdés, hogy miért ne vásárolják még egy kéményt, abból nyáron is beesne valami pirosba öltözött rénszarvas származék. az ágy alatt botfűlű leányt találok, kisiskolás fehéringben bújja az otthonról elcsent, virágporos regényeket és versesköteteket. közben gyöngyhaját kunkorítja, hasát a padlónak simítja, a legfurcsább verseket észrevétlenül is megtanulja. ha fegyvert talál, elhajítja. felül, az ágyban vékonyka test fekszik mellettem, nappal is meztelen az egyetlen gyermekem.
|
csokoladenyul
@ 17:38
|
május 17.
|
méghogy lóverseny! a pázsitig sem látok le, villódzik rajtam az ökörnyál. a konyhában meg jelmezbál van, az udvarra is csak dioptriában lépek ki, miután nagyollóval kivágtam a szúnyoghálót, amit az éjszakai nüanszok okoztak. nyakunkon a lepkevadászat, fel is borzolom azt az ipszilonnyi szemérmem és talizskában húzom magam után a zsákmányt. de hiába mondtam neked ilyet, megölni nem tudnám őket, csak kisidőre magamévá tenni, a lepkehálót élvezni, toldozni-foltozni. mikorra megsül a sütemény, ami a bálból fakad, lakmározhatunk majd a hintaágy alatt, addigra aprócska leszek, tudod, mákszemnyi és kezdetleges, mint a mákossütemény maga, ott a sütőben. a fűnyírásból megmaradt kacatokat kirúgdosom a konyhaszekrényből, helyet alakítok ki a majdani szénának és habverőnek, nagyhelyen is elférnek. nem felejtem el bejelenteni, hogy még nem öltözöm be. pedig hüppög már a főpapság, a jelmezek alól hiányzik az imádság. de várjál csak, főzök kanalat, mert aztán folyik ám a gyöngyvér meg a lekvár.
|
csokoladenyul
@ 17:57
|
május 15.
|
mégiscsak a sárga kastélyban járok. madarak is vannak, meg tarka macskák is napoznak, a zárt osztály és a gyermekbolondok közötti parkban cseresznyés táskát hurcolok magamban. úgy érzem, mind látják a fenekem. föntről, a teraszról is, meg a padon órák óta mozdulatlanul ülők is. a zavarodott zongoraszoló szétnyesi a gondolatfoszlányokat, amik aztán a hatalmas fák lombjában maradnak. a zongoristának nem kell fekvőalkalmatosság, a zongorában alszik néhány órát és újra játszik. ugyanabban az iramban veri az ujjakat a fekete-fehér hangoknak, egészen addig, amíg rájuk nem borul megint. a gyermekbolond soha nem hallhatja őt, az ablaka zárva van, duplán. rosszul sikerült levágni a haját, az olló belekapott a homlokába és két helyen a nyakába. világoskék függönyök alól néz rám vádlón, csak a szemével követi a fel-alá járkálásomat, nem mozdul meg, csak amikor délután sakkozni hívják. jól gondolod, valóban én tettem. bezártalak oda hosszú időre, csak elfelejtettem. próbálom eltakarni az arcom meg a fenekem, de a táskám egyszerre csak az egyiket takarja, azt is felületesen. a cseresznyék közben összenyomodnak és kiszóródnak. a gyermekbolond még mindig úgyanúgy néz rám, szemében látom az összes aljasságom. megvet és mozdulatlanul is kigúnyolja minden porcikám. örökké így fog bámulni és nekem állnom kell a pillanását. a zongorista ráesik a hangokra, amit a gyerekbolond most sem hall. ezt már nem tehetem jóvá.
|
csokoladenyul
@ 16:49
|
|
